A szakáll

A szakáll

- in Hetven arc - hetiszakasz
1951
lubok-barbier-and-raskolnik-400

Aharé mot – Kedosim 

Semjén Zsolt szakálltalan fideszes képviselő, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség országos küldöttgyűlésén mondta 2005 februárjában: „aki azt szeretné, hogy a tizenéves fia első szexuális tapasztalatait egy szakállas bácsitól szerezze, szavazzon az SZDSZ-re.” Az SZDSZ augusztusban e mondat ürügyén indított kampányt a közbeszéd előítéletmentességéért. A „Szakállas bácsi” díjra a párt honlapján nőgyűlölő, homofób, rasszista és érzéketlen kategóriában lehet közszereplőket jelölni. Az SZDSZ-t meg lehet gyanúsítani a szakáll emlegetése nélkül is pedofil-szimpátiával. Miért van szükség a szakállra? A díj kitalálói a díj elnevezésével azt is egyértelműsítik, hogy a szakállviselés és az SZDSZ összekapcsolása egyenértékű a párt zsidó pártként való meghatározásával, ezért a képviselő kijelentése antiszemita tett.

A mondat számunkra legfontosabb tanulsága az, hogy a szakállas zsidók képe még mindig feleleveníthető a társadalomban. Pedig ma az utcán felismerhető zsidó jelenlét alig van Magyarországon, Pesten kívül talán sehol. Se zsidó, se szakáll.

A hetiszakaszban található az a parancsolat, amely tiltja a szakáll széleinek levágását. A szakáll eltávolítására mégis – a hagyomány alapján megengedett – változatos módszereket alkalmazott az újkori zsidóság (minderről később), de az askenázoknál, nálunk elsősorban az orthodoxok körében, megmaradt a szakállviselés. A vidéki orthodox közösségeket és a haszidokat mind elpusztították, aki megmaradt, kevés kivétellel 1956-ban biztosan elhagyta Magyarországot. 

A szakáll ismertetőjel is lehet, ezért Mária Terézia még elő is írta viselését a zsidóknak; II. Miklós már ugyanezért tiltotta meg (1845): az asszimilálódásnak a szakáll eltávolítása is feltétele volt. A háború alatt a szakállas zsidó képe visszatérő motívummá vált az antiszemita propagandában, és közismertek azok a felvételek is, melyeken német katonák nyírják le a zsidók szakállát megszégyenítésül. A képen látható jelenet különösen zavarba ejtő: az SS-ek tréfáján a tréfa elszenvedője is nevet, ezzel akaratlanul is humanizálja, ártalmatlan tréfának tünteti fel a halálos fenyegetést.

A kép kapcsolódik a hetiszakasz-magyarázathoz: egy háború alatt íródott responsum ürügyén a szakáll eltávolításának módjáról lesz szó. Jichak Jakob Weissnek (1905-1989), a nagyváradi rabbinak tették fel a kérdést: mi a teendő, ha a munkaszolgálatos zsidókat arra kényszerítik, hogy szombaton vágják le a szakállukat. A parancs tehát nem csak a szakáll levágására kényszerítette a munkaszolgálatosokat (a parancsot kiadó katona valószínűleg nincs is tisztában azzal, hogy tórai parancsot kell áthágniuk emiatt a zsidóknak), hanem a szombat áthágására is. (Válaszában Weiss rendszerezi, hogy a Misnában, Talmudban majd később milyen vélemények fordulnak elő a kényszerből végzett szombati munkáról, és vizsgálja azt is, hogy a szakáll levágását melyik szentélybeli főmunkából lehet levezetni, tehát alapos választ ad a kérdésre a források alapján.) A kérdező kétféleképpen tudja elképzelni a szakáll eltávolítását, de nem tudja, hogy melyikkel járnak jobban a munkaszolgálatosok, vagyis melyik módszerrel követnek el kisebb törvényszegést a halakha szerint. Az első esetben a munkaszolgálatos a parancs vételekor hozzálát a szakállát leszedni a szőrt eltávolító kémiai szerrel (szam) – ebben az esetben ő maga szegi meg a szombatot, igaz, hivatkozhat arra, hogy kényszerből teszi. A második esetben nem engedelmeskedik a parancsnak, vagyis megvárja, amíg egy katona borotválja meg – így nem szegi meg a szombatot, viszont a katona borotvával fogja végrehajtani a parancsot, és a Sulhan Arukh szerint a „körbenyírást” elszenvedni is tilos, még akkor is, ha nem zsidó a nyíró (Jore Dea 181.4). 

Válaszában Weiss a kényszerítés mozzanatot hangsúlyozva az első megoldás mellett dönt. Szerinte a parancs kényszere (onesz) miatt a szakáll szerrel való eltávolítása szombaton olyan munkának számít, amire csak rabbinikus tiltás vonatkozik, tehát enyhébb a megítélése, mint a tórai tiltás alá eső késsel való borotválásnak. A késsel való borotválkozás tilalma nem csak szombaton, hanem hétköznap is érvényes, a hetiszakaszunkban olvasott parancsolat alapján.

Lássuk ezután a verset és magyarázatait.

„Ne vágjátok le kerekre hajatok szélét, s ne rontsd el szakállad szélét” (3Móz. 19.27) A hajnak két széle van (pea, többesszámban peot, askenázi kiejtés szerint pajesz), ez Amerikában, Izraelben ma is az askenázi és a haszid zsidóság összetéveszthetetlen külső jele. A szakállnak öt széle, sarka van (Misna Makkot 3.5); Rasi magyarázatában az állkapocs jobb és bal felén kettő-kettő, illetve középen, az állon egy. Tehát eredetileg csak ennek az öt saroknak a vagdosása tilos, gyakorlatilag azonban az egész szakállé, a sarkok pontos helyének meghatározási nehézségei miatt. Abraham Ibn Ezra szerint a parancsolatot a mellette állóval együtt kell értelmezni: „Bevágást halott miatt ne tegyetek testeteken és bekarcolt jelírást [tetoválást] ne tegyetek magatokon. Én vagyok az Örökkévaló” (3Móz. 19.28). Eszerint az első parancsolat is bálványimádó szokást tilt, amikor kimondja, hogy szakállat vágni, tépni tilos. Ibn Ezra szerint a szakáll arra is jó, hogy megkülönböztesse a zsidókat a nem zsidóktól, és már csak azért sem méltó hozzá, hogy levágják, mert a szakáll a férfi dísze.

Bár a pajesz vagy halántékfürt (Újvári Péter lexikona), esetleg halántéktincs feltűnőbb jellegzetesség, a Talmud a szakáll tincseivel is kimerítően foglalkozik. A legfontosabb kérdés, hogy mivel lehet a szakállat “elrontani” (a szó szerinti fordítás inkább: pusztítani – lo tashit), és vajon van-e kapcsolat a papok kopaszságát és szakálluk szélének kiborotválását (itt a galah ’borotvál’ gyök szerepel) tiltó vers (3Móz. 21.5) között. Vagyis: az elrontás/pusztítás borotválást jelent-e? (A borotválás egyértelműen késsel történik.) Ha igen, akkor csak késsel (taar) tilos a szakáll széleit/sarkait nyírni, ellenben ollóval vagy csipesszel szabad. A döntés a vita végén az, hogy az összes eszköz használata borotválásnak (= a szakáll elpusztítása) minősül (tehát tilos – Babiloni Talmud, Makkot 21a), annak ellenére, hogy fennáll a jelentésazonosság a „pusztítás” és a „borotválás” között. Ezért dönthettek később úgy, hogy egyedül a szakáll leborotválását, tehát késsel való eltávolítását tiltja a Tóra. 

A már említett helyen a Sulhan Arukh megengedi a szakáll széleinek eltávolítását ollóval (ami gyakorlatilag tehát az egész szakállat jelenti, de csak a borostáig!), az elv az, hogy a borotválkozás csak az egy vágóélű szerszámokkal tilos. Az olló mellett – még a villanyborotva megjelenése előtt, amit szintén lehet használni, ha több éle van – egyedül a kémiai módszer alkalmazása maradt azok számára, akik az egész szakálluktól szabadultak volna. Weiss is valamilyen szert ajánlott a szombati borotválkozás helyett, és mivel a kémiai anyag receptjét nem adja meg, a módszer feltehetően még a háború alatt is ismert volt.

A szer összetételét Ezékiel Landau (1713-1793, prágai halakhista) fiának, Salamonnak a responsumában találtam meg (Noda bi-Jehuda, Mahadura tinjana, Jore dea 81). Salamon apja responsum-könyvének második kiadását szerkesztette, és a könyvben saját responsumait is kiadta 1811-ben. A kérdésben arról van szó, hogy megengedhető-e habkövet használni, vagyis a szőrt habkővel legyalulni az arcbőrről (a szakállat nyilvánvalóan előzőleg ollóval lenyesegették).

Salamon leírja, hogy mi a náluk gyakorolt szokás: meszet és kőport finomra őrölnek, majd a keveréket víz hozzáadásával habarccsá gyúrják. A vakolatszerű anyagot kenik rá a borostás bőrre, és megvárják, hogy leégesse a szőrt. Ezután az arcot fadarabbal vagy csontból készült eszközzel (semmi esetre sem késsel) kell a szőröktől megtisztítani. Mindez nem számít borotválkozásnak, tehát nem tiltja a Tóra. Salamon ezt a módszert tartja egyedül elfogadhatónak, hiszen a habkő (pimsnstayn, pumice) is kés, abban az értelemben, hogy az is az élességével vágja el a szőröket, tehát a használata borotválkozásnak számít. (A habkő vulkánikus kőzet, az eltérő leülepedési és szállítódási viszonyai miatti egyenetlenségek miatt éles.) „Ha a szőr vagdosása a szőr gyökereihez közel történik, akkor olyan borotválkozás, amelyben benne van a pusztítás eleme [a szakáll pusztításának eleme], ezért tilos.” 

Bízzunk benne, hogy a férfiak ma sem folytatnak feleségük, lányuk kedvéért halakhikus vitát a nők szőrtelenítési eljárásairól. De ne gondoljuk, hogy szőr-kérdésben csak férfiakkal foglalkozik a halakha: a Sulhan Arukh megengedi a szakállas nőknek, hogy szakállukat levágják (Jore Dea 181.12). Ezt a talmudi kijelentés tudatában, miszerint Isten azért adta a szakállat a férfiaknak, hogy megkülönböztesse őket a nőktől, csak helyeselhetjük.

Facebook Comments