15-16. századi szefárd responsum elemzések (bevezetés)
(A Lekh Lekha hetiszakasz egyik fontos eseménye a 17. fejezetben olvasható. Isten szövetséget köt Ávrahámmal és leszármazottaival, majd megparancsolja, hogy metéljenk körül minden gyermeket nyolc napos korában. (1Móz 17. 11). Pár verssel később Ávrahám, jobb híjján egy kőkéssel körülmetéli magát, és Jismaelt is, majd önszorgalomból az egész férfi-háznépet. A parancs teljesítése azonban nem volt mindig problémamentes. Pláne a középkori Spanyolországban. a szerk.)
A tizenötödik század végén az ibériai-félszigeti zsidóságot a keresztény uralkodók két választási lehetőség elé állították: vagy kikeresztelkednek, vagy elhagyják az országot. Spanyolországban 1492-ben hirdették ki a királyi pár ediktumát, mely három hónapot hagyott a zsidóknak arra, hogy kikeresztelkedjenek, vagy vagyonunkat részben eladva, részben hátrahagyva távozzanak az országból. Nincsenek pontos adatok arról, hogy mennyien maradtak és mennyien mentek el, de valószínűleg százezres nagyságrendben voltak mind a maradók, mind a távozók. Akik elmentek, legtöbbször Észak-Afrika vagy a szomszédos Portugália felé vették útjukat. Akik Portugáliába mentek, és azok a zsidók, aki már eleve ott voltak, öt évvel később újra a korábbi dilemma előtt álltak, mivel 1497-ben Portugáliában is hasonló ediktumot adtak ki, azzal a különbséggel, hogy kevesebb időt hagytak a távozásra. A valódi különbség azonban az volt, hogy Portugáliából végül egyáltalán nem lehetett távozni: a megadott időpontban a lisszaboni kikötőben összegyűlt, indulásra váró zsidókat papok vették körül, és szenteltvízzel locsolták le mindnyájukat. Ezek után, frissen áttért keresztényként persze nem hagyhatták el az országot, hanem az utazásra összekészített csomagjaikkal együtt vissza kellett térniük házaikba (már amennyiben indulás előtt nem adták el azt). Így jöttek létre a hatalmas kikeresztelkedett zsidó (converso) közösségek az Ibériai-félszigeten.
Nem ez volt azonban az első nagy kitérési hullám a félszigeten: a zsidók a tizennegyedik században többször estek áldozatul erőszakos térítésnek, és egy különösen nagy térítési hullám 1391-ben söpört végig a félszigeten. A kiűzést megelőző évszázadokban a kitértek és a zsidók egymás mellett éltek, és továbbra is többé-kevésbé egy közösséget alkottak. Akik önként, a könnyebb boldogulás reményében keresztelkedtek meg, azok ugyan igyekeztek felszámolni a zsidó kötődéseiket, és lehetőleg eltávolodni korábbi környezetüktől, de a családi kötelékeket ők sem tudták felszámolni. Azt gondolhatnánk, hogy a converso elvileg sem része a zsidó vallási közösségnek, de ez nincs teljesen így. Egyrészt a közösségnek (elvileg) az utolsó pillanatig reménykednie kell abban, hogy a kikeresztelkedett zsidó végül mégis visszatér a saját népéhez, és ezt a lehetőséget mindig nyitva kell tartaniuk számára. Másrészt a kitérés nem ír felül bizonyos családi viszonyokat, és azok rendezéséhez a kitért aktív közreműködése szükséges (például a válás, a sógorházasság, vagy annak elkerülése esetén). Akik pedig kényszerből tértek ki, igényeik és lehetőségeik szerint keresték a kapcsolatot a zsidó közösséggel. Sok esetben ez egészen magától értetődő volt, mert a conversók nem feltétlen költöztek új lakásokba vagy városrészekbe kényszerű megkeresztelkedésük után. Gyakran megtörtént, hogy egy zavargás során erőszakkal megkeresztelték a család egyik felét, de a másik fele még időben elmenekült és elbújt. Ilyenkor a család – hacsak a keresztények nem akadályozták meg őket ebben – továbbra is együtt élt, és egy családot alkotott. Helytől és időszaktól függött, hogy a keresztény hatalom mit követelt meg a kikeresztelt zsidóktól, és mi fölött hunyt szemet. Előfordult, hogy az erőszakos megkeresztelés nem maradt több egy rossz emléknél; de az esetek többségében ennél komolyabb következményei voltak. Mivel a keresztény tanítás szerint a szentségek visszavonhatatlanok, a keresztséget semmiképpen sem lehetett érvényteleníteni. A legtöbb esetben tehát a kikeresztelt zsidóktól elvárták, hogy templomba járjanak, megüljék a keresztény ünnepeket, megtartsák a böjtöket, templomban esküdjenek, és hagyjanak fel a zsidó vallási előírások betartásával. Ha pedig maguktól nem voltak erre hajlandóak, akkor kényszerítették őket.
A körülmetélés a zsidóság egyetlen feltűnő testi jele, és a „szövetség jele”-ként (1Móz 17. 11) kitüntetett helyet foglal el a parancsok között. Jelentőssége a keresztényekkel való konfliktus során még tovább nőtt, mert a kitértek hasonló központi szerepet tulajdonítottak neki, mint a keresztények a keresztelés szentségének. A két vallás alapvetően különbözik abban a tekintetben, hogy hogyan válik valaki a vallási közösség tagjává. A kereszténység esetében ez kizárólag a keresztség révén történhet. A zsidóság azonban inkább nép, mint vallás, és a vérségi kötelékeket tekinti mérvadónak: az zsidó, akinek az anyja zsidó. (Emellett a zsidóságba be is lehet térni, és különösen ösztönzik erre a zsidó apától származó félzsidó gyerekeket, akik „mi-zera Jiszrael” (Izrael magjából) származnak, és ezért mégsem tekinthetőek teljesen idegennek.) A körülmetélés ezen alapvetően nem változtat. Ha valakinek az anyja zsidó, akkor az akkor is zsidó, hogyha nincs körülmetélve. A keresztény környezetbe kerülő kitért zsidók azonban kezdték átvenni a keresztény fogalmakat és vallási képzeteket, és a körülmetélés jelentőségét a keresztséghez hasonlónak vélték. Úgy érezték, ahogy a keresztény a keresztséggel, úgy a zsidó a körülmetéléssel válik a saját közösségének tagjává. Így nem meglepő, hogy a kitért zsidók egy része igyekezett körülmetéltetni a gyerekeit, vagy (a már kitért családba születők) saját magukat. Pedig ez a vállalkozás rendkívül kockázatos volt, mivel a zsidóság egyetlen testi jeleként a körülmetéltség, és annak jelentése letagadhatatlan volt.
Facebook Comments