Egy Tökéletes Nap: (Szombat…)

Egy Tökéletes Nap: (Szombat…)

- in Hetven arc - hetiszakasz
2030
Talmudic-study

Mózes második könyvének utolsó két (ebben az évben összevont) hetiszakasza majdnem kizárólag az áldozati felszerelések technikai problémáival és elkészítésükkel bíbelődik. Legtöbbször idézett kommentátorunk, Rási számos oldalon keresztül egyáltalán nem fűz semmiféle megjegyzést a versekhez. A Tórának minden egyes betűje egyformán fontos, így nem is feltételezhetjük, hogy Rási elbóbiskolt, vagy átlapozta volna a sátorszentély felszerelésének és a papi ruha díszeinek aprólékos leírását, a kommentárok szórványosságából így kénytelenek leszünk arra a következtetésre jutni, hogy a két hetiszakasz szövege a Tóra legegyszerűbb része, amelyet minden olvasni tudó gyerek is rögtön, magától megért. A hetiszakasz első parancsolata azonban biztosítja, hogy a magyarázók mégse maradjanak teljesen kenyér nélkül ezen a héten, hiszen nem mást említ, mint a szombatot, és annak megtartására szólít fel minket: „Hat napon át dolgozzatok, a hetedik nap azonban szent legyen előttetek, az Örökkévaló nyugalmának szombatja. Ha valaki akkor munkálkodik, öljék meg” (2Móz. 35. 2) 

Az első szombatról a midrás a következő képet festi:

„Mielőtt a világot megteremtették volna, nem volt senki, aki dicsérte volna az Örökkévalót. Ezért az Örökkévaló megteremtette az angyalokat és a Szent Chajjot-ot, az egeket és seregeit, majd az embert is. Mindannyian dicsérték az Örökkévalót, Teremtőjüket. Mindazonáltal a hét többi napján nem volt erre megfelelő alkalom, egyedül a szombat, amikor mindenki megpihen, az égben és a földön egyaránt, minden teremtmény dalra fakad és dicséretre, amikor Isten felemelkedik trónjára és rátelepszik.” (Zohar Chadas, 1Móz. 2. 4. 22a)

A midrások szerint az Örökkévaló azért talált még néhány apró hiányosságot a teremtés művében, ezért az első szombat előtt, szürkületkor a következő, legszükségesebb aprósággal egészítette még ki művét: a föld szája, a kút szája, a kancaszamár szája, a szivárvány, a manna, a bot, a samir, az írás, a felirat, a táblák. Mások szerint még megteremtette az ártó szellemeket, Mózes sírját, és Ávrahám atyánk kosát. Mások még azt is mondják: a harapófogót, amivel más harapófogókat lehet készíteni. (Misna, Avot 5. 6.)

A föld szája arra kell, hogy amikor Korach vitába keveredik majd Mózessel és Áronnal a pusztában a nép vezetésének és a papság öröklésének kapcsán, a száj a puccskísérlet közben megnyíljon és bekebelezze a renitens pártot. A kút szája egy csodás kúté, amely a pusztában biztosítja a nép vízkészletét. A kancaszamár Bileámhoz kerül, hogy majd megszólaljon és kiokítsa gazdáját. A szivárvány a vízözön utánra való és azokra az időkre, amikor az emberek bűnlajstoma ismét megtelik. Ekkor a szivárvány megjelenik, hogy Istent emlékeztesse ígéretére, miszerint még egy ekkora vízkatasztrófát nem idéz elő többé. A bot (néha kígyóvá változva) természetesen Mózesé. A samir többségi vélemény szerint igen kemény kő, mások szerint kis bogár, amelynek lényegi tulajdonsága, hogy a legkeményebb kövek és anyagok is vághatók vele, a Szentély építésénél használták. Az Írás (a szent), a felirat az első táblákon található, amit Mózes leszállít a Szinájról a népnek, és ami az aranyborjú látványára annyira felháborodik, hogy elhagyja a táblákat, aminek következménye, hogy Mózes a lábára ejti a súlyos köveket. Mózes sírja azért különleges, mert a Tóra végén az Örökkévaló saját kezűleg hantolja majd bele Mózest. A kos pedig az, amelyik megfelelő időben fennakadt a Horeb bokrán, így feláldozhatták Jichák helyett.

A felsorolt dolgok közös vonása, hogy mindannyian valamilyen tórai csodás performance eszközei. A midrás maga pedig alapötletül szolgálhatott Rambam (Maiomonides), csodadefiníciójának, amelynek lényege, hogy a csodák már a Teremtés előtt (az utolsó pillanat is számít!) elő lettek készítve és be lettek táplálva a dolgokba. Ebből viszont az következik, hogy Isten a világrendet tartósra tervezte, és ő maga sem nyúlhatott bele később, hogy korrigálja, vagy átírja a forgatókönyvet, a csodák ugyanis a megfelelő tárgyakba, vagy terészeti jelenségekbe beépített dolgok, amelyek a kellő pillanatban épp’ hogy természetesen viselkednek, amikor szokatlan módon elkápráztatják a nagyérdeműt.

A sorból talán kissé kilóg a harapófogó, amely ha megjelenik egyes történetekben, mindig rendeltetésszerűen használják, és így sosem hívja fel magára a figyelmet. Mindazonáltal mindenki beláthatja, hogy egy pótharapófogóra szükség van, és ennek elkészítése nem képzelhető el egy másik harapófogó nélkül. Az elsőt így kizárólag az égből dobhatták le. 

Visszatérve az első, kabbalista midrásunkra, az nem kevesebbet állít, minthogy Isten egyedül ült az Ő tökéletességében, de a vállba veregetést mégis hiányolta, ezért megteremtette a világot. Az első nagy pihenőnap után, amely a midrás szerint a dicsőítés bezsebelésével telt, nem tudni, Isten elégedett volt-e az eredménnyel vagy inkább szabadulni szeretett volna a huszonnégy órás non-stop koncerttől, mindenesetre nem tartotta meg magának, hanem továbbadományozta ezt a különleges napot: 

„Az angyalok közt kitudódott, hogy azokban a napokban, amikor eljön Izrael, ugyanígy fogja megszentelni ezt a napot. Isten ugyanis így szólt hozzájuk: Elkülönítek magamnak egy népet az összes többi közül. Ez a nép meg fogja őrizni a szombatot, én pedig saját népemnek szentelem őket és Istenük leszek. Azok közül (a népek közül), akiket láttam, Izrael magját fogom választani, elsőszülöttemnek nyilvánítom, örökre megszentelem Magamnak őket és a szombatot, amit meg fognak tartani, és mentesítik minden munkától.” (Jubileumok könyve 2. 17-20)

A szombatnak, valamint összes szabályainak megtartásával kapcsolatban egy későbbi talmudi forrás (Babiloni Talmud, Sabat 118a) már kissé mértéktartóbban fogalmaz: „Azt mondja Rabbi Jochanan Rabbi Simon bár Jocháj nevében: Ha a zsidók csak két szombatot megtartanának, annak szabályai alapján, azonnal megváltatnának. Ahogy írva van: „Azt mondta az Örökkévaló a herélteknek: akik megtartják szombatjaimat és szeretik azt, amiben kedvem telik, és megőrzik szövetségemet, azoknak helyet adok házamban és falaim között…” (Jesája. 56. 4). és ahogy utána írva van: „Szent hegyemre viszem fel és megvidámítom őket” (Jesája 56.7).

A Talmud (u. o.), mintegy motivációképpen a jutalmak további listáját közli, amelyekkel Isten a szombat megtartását honorálja. 

„Simon bar Pazi, Jósua ben Levi nevében mondta, aki pedig Bar Kaparától tanulta: Azok, akik a szombati három étkezés (szabályát) megtartják, három kellemetlen dologtól (puraniot) menekülnek meg: a Messiás napjainak eljövetelétől, a Gehinnom (magyarosan Gyehenna) ítéletétől, valamint Góg és Magóg háborújától.” 

A gehinnomi tűz, valamint a Góg-Magóg apokaliptikus harc (ld. bővebben Ezékiel 37-38) vérengzésének elkerülése első látásra is egyértelműen jutalomnak tűnik, a Messiás napjának a szombat megtartásával való eltolása azonban némiképp meglepő lehet, persze csak addig, amíg a Messiás eljövetelét világoskék háttérrel, karizmatikus kiadásban képzeljük el. A Talmud más helyein viszont felhívja a figyelmet a messiási kor kellemetlenségeire, az egyik bölcs pedig egyenesen skorpiócsípéssel helyezi egy kategóriába. (A két dolog elsődleges közös vonása, hogy mindkettő váratlanul éri az embert, de valószínűleg lehetett volna találni más dolgot, amely szintén váratlanul következik be, de kevésbé megrázó, mint a skorpió).

Az sem világos elsőre, hogy a Messiás eljövetele, a gehinnomi ítélet és Gógék napjai hogyan lettek köldökzsinórral a szombathoz kötve. (Természetesen rabbinikus hermeneutikával). A Talmud magyarázata (u. o.) szerint a Messiás napjai(val kapcsolatban) az van írva: (az)nap. A manna megjelenésére is ezt a szót használták: aznap, mégpedig háromszor. (2Móz 16.) A manna a rabbinikus szakirodalom szerint pedig szinte a szombat (és a szombati étezések) szinonimája: pl. a manna analógiájára teszünk két barcheszt az asztalra, mivel az Örökkévaló dupla adag mannát adott pénteken a pusztában. A Messiás eljövetelére a következő verset idézik: „Én pedig el fogom küldeni Elijahu prófétát, mielőtt eljön a nap.” (Malakhia 3. 23). A Gehinnomra vonatkozóan az áll: „Az a nap a harag napja” (Cefanja 1. 15). Góg és Magógra vonatkozóan pedig: „Aznap jön Góg…” (Ezék. 38. 18).

nap vagy aznap vagy a szombatot jelenti tehát, vagy pedig a messsiási, gehinnomi és góg-magógi napokat. A mannával kapcsolatban háromszor áll a kifejezés, tehát háromszor ettek belőle. Ha a manna-menü háromszor került a pusztai asztalra, a mi szombati asztalunkat is háromszor terítjük meg. Ha pedig háromszor megterítettünk, aznap(szombaton), elkerülhetjük a három kellemetlen napot.

Rabbi Joszit legalábbis meggyőzte az érvelés, mert így szólt:

„Azt mondja Rabbi Joszi: Legyen osztályrészem azoké, akik a három szombati étkezést teljesítik.” A Talmud rögzíti Rabbi Joszi további álmodozását, mire cserélné be saját érdemeit, amelyek közt ismét megjelenik a szombat: „És azt is mondja Rav Joszi: (…) legyen sorsom azoké, akik Tiberiásban kezdik a szombatot és Szeforiszban fejezik be.”

Tiberiás ugyanis egy völgyben épült, Szephoris viszont egy hegyen. Tiberiásban, amikor a Nap leszáll a hegyek mögött, úgy tűnik, mintha már lement volna. Szephorisban viszont, mivel az magasan van, tovább látják a világosságot. Ha tehát a Naphoz igazodik, egy tiberiási lakos hamarabb fogja elkezdeni a szombatot, egy szephorisi viszont később fogja befejezni. Ez esetben tehát a szombat-sztahanovisták, amennyiben Tiberiásban fogadják a szombatot, és Szephoriszban búcsúztatják, (nyári, napos időben persze) fél órát is nyerhetnek, amivel marasztalhatják a szombatot. (A közepén az utazást felejtsük el.)

A továbbiakban azt tudhatjuk meg a Talmudból (még mindig ugyanonnan), hogy a többi rabbi, aki nem elégedett meg a szombati három étkezés micvájának betartásával, mivel próbálta a szombattal kapcsolatos érdemeit szaporítani.

Rav Chanina befedte magát és felkelt, hogy a szombat üdvözlésére menjen. Rav Jannáj pedig még pénteken felvette (szombati) ruháját, és így szólt: Jöjj menyasszony (szombat), jöjj menyasszony? (Boi kala, boi kala, ahogy ezt a Rav Jannáj után majdnem ezer évvel Cfátban élő kabbalisták a „Lechá dodi” kezdettel megzenésítették). 

Rav Anan pont az ellenkezőjét tette, mint Jannáj: „Rav Anan (péntekenként) fekete munkaruhát húzott.” (A baraita szövege megnyugtat minket, Rav Anan csak a főzéshez húzott munkaruhát, ha mesterének bort töltött, már nem az volt rajta.) Rási szerint Rav Anan azért vett munkaruhát, hogy mutassa, a péntek az a nap, amikor a szombatért dolgozunk. 

A következő bölcseket a Talmud házikabátban mutatja be, amint az Örökkévalótól tanult módon a szombat előtti időt az utolsó percig serényen töltik és a szombatot előkészítő házi munkákban próbálnak segédkezni.

„Rabbi Avahu egy (elefánt?)csont asztalnál szokott ülni, és a tüzet élesztgetni (a szombati főzéshez).” Rási szerint Rabbi Avahu előkelő és gazdag rabbi volt (ha valóban elefántcsont, akkor az asztal is erre vall), mégis saját kezűleg intézte a tűz élesztgetését, persze csak akkor, ha a szombatról volt szó. Más kérdés a hét többi napján a háznép mennyi időt töltött az asztal lesikálásával.

A bölcsek a konyhában is megfordulnak ilyenkor: „Rabbi Szafra egy állat fejét készítette ki az asztalra.” Rási kommentje szerint, ha egy állatot le kell vágni a szombat kedvéért, Rabbi Szafra mindig saját kezűleg preparálta ki a fejét, és tette az asztalra. A következő rabbi szombati szokása: „Rava maga szokta megsózni a pontyot az asztalon.” Rava jámborságán kívül halvány sejtésünk támadhat Rava hétköznapi étkezések közbeni kiszolgálásáról. 

„Rav Chuna mécsest gyújtott. „Rav Papa kanócot gyártott a mécsesbe.” Továbbmenve ismét konyhai heroikus küzdelem közepén találunk egy bölcset: „Rav Chiszda lereszelte a répát.” A következők szintén nem előkelő, de férfiasabb munkát választottak: „Rava és Rav Joszef felaprították a fát.”

A legextrémebb házi segítség azonban valószínűleg Rabbi Abba: „Rabbi Abba tizenhárom hentestől szokott húst vásárolni, a húst pedig odatette a háza küszöbére, majd azt mondta nekik: legyetek serények, legyetek serények!” Rási szerint minden egyes hentestől előbb hazament, letette a húst a küszöbre, hogy ne kelljen tovább menni, majd rohant a következőhöz. A kommentár itt véget ér mivel Rási tartózkodott a további megjegyzésektől azzal kapcsolatban, hogy a konyha személyzete hogyan oldotta meg a tizenhárom menetben leszállított hús elkészítésének időzítési problémáit. 

Amennyiben a szombati három étkezésre elegendő fogások bölcseink segítsége ellenére is elkészültek, nem marad más hátra, mint a vendégek fogadása. 

„Rava Bar Rav Chuna meglátogatta házában Rav Nachmant, aki ajándékba elé vitt három szeányi töltött ostyát. Rava bar Chuna azt kérdezte (Nachman háza népétől): Tudtátok, hogy jövök? Azt válaszolták neki: (Azt gondolod), fontosabb vagy nekünk (mint a szombat)?” Rási szerint a vendégszerető háznép körülbelül arra mutatott rá, hogy szombaton vendéget fogni akkora micva, hogy teljesen mindegy, ki jön szembe a vendégeket hajkurászó Rav Nachmannal az úton, ostyát mindenképpen kapni fog.

Facebook Comments