Berésit: a kezdet

Berésit: a kezdet

- in Hetven arc - hetiszakasz
1354
dialogue

Első hőseink valának: az Örökkévaló és Káin.

Miért ők ketten? Az Örökkévalót még értenénk, megszoktuk, de hogy jön ide az antihős testvérgyilkos, kérdezhetnénk? Joggal. Ám ha előítéleteinket levetkezvén figyelmen kívül hagyjuk, hogy Káin egy gyilkos, az Örökkévaló pedig szeplőtelen, ráadásul mindenhova elér a keze, észrevehetjük, hogy miben rejlik túlzás nélkül heroikus tettük. Ők, közösen teremtik meg ugyanis azt a lehetőséget, hogy ne csak sört (kávét) igyunk megadott helyeken, hanem beszélgessünk is. Ahol tehát bekapcsolódunk hőseink túlzás nélkül napjainkat megalapozó történetébe, az nem a gyilkosság pillanata, hanem az azt követő rövid csevely.

„Hol van a testvéred, Ábel?” (1Móz,4,9), érdeklődik az Örökkévaló, csakúgy, mint egy fejezettel korábban, Ádám esetében az almázást követően. („Ádám hol vagy?” (1Móz,3,9)) Érdeklődik? Persze hogy nem érdeklődik, minthogy a Főnök, természetéből adódóan mindent tud, előtte titok se égen, se földön. Mit tesz hát? „Természetesen” felelősségre von. „Hol van a testvéred, Ábel?” / „Ádám hol vagy?” nagyjából így értendőek: mit tettél Te, ott lent a porban, Te, kis tökmag, mi a manót művelsz, hogy mersz kikezdeni Velem??!!

A kérdés tehát retorikai kérdés, elvben nem szószerint értendő. Ádám érti is, legott magyarázkodásba kezd, igyekszik Évára hárítani a felelősséget. Ádám tudja, hogy gáz van. (Köztünk szólva: Ádám egy beszari alak. A beszélgetéshez kurázsi kell.)

Ám Káin esetében valami más történik. Ismerős válasza: „Nem tudom: vajon testvérem őrzője vagyok-e én?” Ám mi történik itt valójában? Hogy Káin pofátlan, az sosem volt kérdéses. Ám talán nyerünk belőle valamit, ha pofátlanságát próbáljuk megérteni. Az esetet igyekszik megvilágítani a következő midrás: „Össze lehet hasonlítani ezt [Káin válaszát] egy emberrel, aki egy legelőre ment, elkapott egy bárányt és maga mögé rejtette. Mire is a föld gazdája utána szaladt és azt mondta neki: Mi van a kezedben? Mire az ember így felelt: Semmi sincsen. A gazda visszavágott: Hiszen ott béget mögötted! Hasonlóan válaszolt az Örökkévaló – áldassék – Káinnak: »Testvéred elontott vére kiált…«” (Midrash Beresith Rabbah22,9) A helyzet világos. A midrásban a lopós fiú hazudik. Megpróbálja eltagadni a valóságot, ám a valóság, már csak ilyen makacs fajta, bégetni kezd. Hasonlóképpen, vonhatjuk le a következtetést, Káin is hazudik. Megnyugtató magyarázat ez, minthogy a hazugságot, az emberöléshez hasonlóan, nem kifejezetten szeretjük. Morális érzékünk ellen való.

A probléma talán csak az, hogy elolvasva ismét a párbeszédet, azt kellene gondoljuk, Káin nem annyira hazudott, mint inkább reflektáltan értelmezett. Hisz a kérdést, mint mondtuk, retorikai, és ezzel megnyit egy magától értetődő lehetőséget: olvasható szószerint és nem-szószerint. Ádám nem-szószerint olvasta, Káin pedig szószerint. Gyanítjuk persze, föntről nem-szószerinti szándékkal érkezett, ám hogy hogyan s milyen szándékkal érkezett, az értelmezőnket, jogosan, a legkevésbé sem zavarja. Ha úgy akarja a Fenti, mondja is úgy!

Káin tehát értelmez, mi több, „őrzője vagyok-e” kiszólása érthető felfelé irányuló feddésként. Vagyis: „Te beszélsz? Ki a nyáj őrzője? Te!” Az Örökkévaló alatt pedig ebben a pillanatban megnyílik egy szakadék. Nem annyira Káin ellenkezése a probléma, hisz az sosem volt kérdés, hogy ki az erősebb, s a Főnök, ha úgy tetszik, kupánvághatja antihősünket. Ám Káin mondatával megnyílik az a mélység, amelyről az Örökkévalónak (bölcs teremtő lévén), az első pillanatban tudnia kell: nincs esélye. A jelentést ugyanis nem lehet megregulázni hatalmi szóval. Ha kiejtünk szavakat, nincs recept arra, miként értelmezik őket. Uralmunkat ki tudjuk fejezni kupánvágással, vagy elnémítással, ám ha ezeket ott, lent, beszélni engedjük, akkor ezek, ott, lent, addig csűrik-csavarják, amíg már Magunk sem értjük, mi folyik. A helyzet tehát túlzás nélkül drámai, s az Örökkévaló megrázó és, lássuk be, mélyen etikus cselekedete, hogy bár megtehetné, a jövendő zűrzavart nem kívánja korlátozni. Káin életben marad. Mi pedig sörözhetünk, hisz ami kettejük között történik, előbb Káin felismerésével, hogy lehet értelmezni, majd az Örökkévaló jóváhagyásával, hogy oké, értelmezzen csak, voltaképp nem jelent mást, mint hogy beszélgetnek. Nem sokáig, minthogy Káin valóban pofátlan, és gesztusával megkérdőjelezi a fennálló rendet (s azt, hogy mit hogy kell érteni). De mégiscsak beszélgetnek.

Mindezek után persze máris halljuk a reakció hangjait. Hogy persze, Káin egy gyilkos volt, s hogy persze, ki más is „értelmezne”, vagyis pofázna vissza első kézből a Rendnek, mint egy gyilkos. Az értelmezés nem garancia semmire. Sőt!

A reakciónak azonban nincs igaza. Az értelmezés képessége persze valóban nem garancia semmire, kivéve, hogy van jó és rossz. Kizárólag az értelmezés teszi ugyanis lehetővé hogy válasszunk, hogy emberi alternatívákat képzeljünk el, s hogy vallási és morális cselekedeteket hajtsunk végre. Minthogy értelmezés nélkül nem létezik sem nem-vallás, sem pedig nem-moralitás. Hasonlóképp, Ábrahám egy későbbi történetben értelmezői döntések következtében választhat, s választja is az aktust, mellyel a „hit lovagjává” emelkedik. Ha nem választhatna, vagyis nem tudna értelmezni és már alternatívákat figyelembe venni, úgy cselekedete épp annyira volna heroikus, mint a párzó hím imádkozó sáska cselekedete, aki népe továbbvitele érdekében azt is vállalja, hogy buzgó feminista neje, szerelme, nősténye az aktus utána leharapja a fejét.

Valamint a reakciónak illenék figyelembe vennie az Örökkévaló döntését, aki nemcsak hogy áldását adta e pofátlan „száj-hősre”, ám valamivel később már mintha kifejezetten kedvére is volna. Amint a Talmudbanolvashatjuk ugyanis, „Rabbi Eliezer tisztának nyilvánította, a bölcsek pedig tisztátalannak. […] Nem kodifikált misna: Azon a napon Rabbi Eliezer a világon minden érvet felhozott és nem fogadták el tőle. Azt mondta nekik: »Ha úgy van a halakha, ahogy én mondom, akkor bizonyítsa ez a szentjánoskenyérfa«, a fa kiszakadt a földből és ötven méterre felemelkedett, de vannak, akik azt mondják, kétszáz méter magasra emelkedett. Azt felelték neki: »A szentjánoskenyérfából nem hozunk bizonyítékot.« […] Ismét azt mondta nekik: »Ha úgy van a halakha, ahogy én mondom, akkor bizonyítsák az égiek.« Megszólalt az égi hang és azt mondta: »Mit akartok Rabbi Eliezer ben Hurkanosztól, a halakha mindig úgy van, ahogy mondja!« R. Josua felállt és azt mondta: »nem az égben van« (5Móz,30,12). Mit jelent az, hogy »nem az égben van«? R. Jirmija azt mondja: A Tóra a Szináj hegyén adatott, és nem hallgatunk az égi hangra, mert már a Szinájnál megírtad a Tórában: »a többséget kövessétek« (2Móz. 23,2) […] R. Nátán találkozott Éliás prófétával és megkérdezte: »Mit csinált az Örökkévaló abban az órában?« Azt felelte: »Mosolygott és azt mondta: Legyőztek a fiaim, legyőztek a fiaim!«” (Baba Metzia 59a-b)

Amennyiben a vallás központjaként egy felettünk álló Akaratot képzelünk el, aki tehát nem pusztán erősebb, de meg is mondja mindig a tutit, amire majd mi bólogatunk, úgy e történetet a Talmud következő kiadásából igyekezzünk kihagyni. Amennyiben viszont vállaljuk a paradoxont, hogy valláson és (szekuláris) identitásunkon egymást szükségszerűen átjáró fogalmakat látunk, úgy vastag késsel véssük fel ajtófélfánkra, adott esetben kössük szemeink közé, homlokkötőként.

Facebook Comments