Az idő megköltése – miketz

Az idő megköltése – miketz

- in Hetven arc - hetiszakasz
2724
44309a

Laikus gondolatok a Ter 41-44.14 verseiről – Miketz
Amennyiben a Bibliát tekinthetjük Isten és ember személyes, dialogikus, drámai kapcsolata nagy elbeszélésének, annyiban József története is értelmezhető az emberről, az emberi természetről szóló sajátos példázatnak. Jelen interpretáció e kvázi-parabola adott részletét abból a szempontból vizsgálja, hogy a fenti dráma miképpen formálódik és alakul az idő, a történetiség sodrában.

A vizsgálandó szövegrész elején a következő időmeghatározást olvashatjuk: „Két esztendő múlva” (ti. a fáraó látott álmot). Ez a bizonyos két esztendő azóta telt el, hogy a Putifár asszonya miatt ártatlanul bebörtönzött József a fáraó pohárnokának álmát oly sikeresen megfejtette. A halálveszedelemből a fejedelmi kegyenc pozíciójába visszakerült udvaronc viszont elfelejti Józsefnek tett közbenjárási ígéretét, és vétkes hanyagságára abban a pillanatban döbben rá, amikor a fáraót „félelemtől remegve” látja álmai magyarázat-nélkülisége miatt. Mintegy nyilvános bűnvallomás keretében és saját sorsáról tanúságot téve tanácsolja a fáraónak, hogy a birodalmi bölcsek álomfejtési kudarca után tegyen kísérletet a héber ifjú tudományával.

Az archaikus gondolkodás szerint valamely közösség vezetője saját testében reprezentálja az isteni világ színe előtt mint annak megbízottja az adott közösség egészét. Ily módon a vezető, különösképpen az egyiptomi fáraó, az isteni világ megjelenítőjeként értelmeződik. És ez az istenkirály most remeg a félelemtől; álmának rejtélyessége, az ő és bölcseinek fürkésző, értelmező szellemi tekintete előli homályba rejtőzködése mintegy ontológiai szorongást keltenek benne. Nyilvánvaló a számára, hogy az ő álma, a transzcendenciát megjelenítő és közvetítő funkciójának megfelelően, üzenet az isteni szférából, de képtelen azt értelmezni. E magárahagyatottság félelme értelmezhető úgy is, hogy a totális hatalom szférájában mozgó fejedelem mintegy újra rádöbben halandó mivoltára: a transzcendens hatalmaknak az emberi létmódot meghaladó természetéből adódó kifürkészhetetlenségének, titokzatosságának való kiszolgáltatottság összefüggésében. Két évvel korábban a pohárnok számára ő maga, az ő fejedelmi önkénye, mely szerint bebörtönöz, kivégeztet vagy kegyelmet ad és kitüntet kénye-kedve szerint, testesítette meg a sors titokzatosságát; a pohárnokban valószínűleg a fáraó rettenetének látványa szította fel saját félelmének, majd abból való szabadulásának emlékét.

Az archaikus kultúrák egyik közös jellegzetessége az, hogy rendkívül arisztokratikus a világképük: az idegent, a kívülről érkezettet alapvetően veszedelmes és alacsonyabb rendű lényként kezelik. Ha e megvetett lények egyikéhez fordulnak segítségért, az tulajdonképpen csak abszurditásnak értelmezhető – mintha egy asztalhoz könyörögnénk oltalomért –; e lehetetlenség mintegy megjeleníti az oltalomkérő szélsőséges érzelmi állapotát. Csak az elemi halálfélelem rettegésében képzelhető el az önkiszolgáltatásnak ilyen eszeveszett tette: mintha azt látnánk, hogy a rettegéstől eszét vesztő ember görcsösen belekapaszkodik bármibe, ami a keze ügyébe akad, ha az éppen egy barbár, egy héber fogoly, akkor abba. A megvetett pária viszont úgyszintén az isteni szféra letéteményeseként értelmezi önmagát: „Nem én, hanem Isten ad majd szerencsés választ a fáraónak”. Ez az identifikáció mintegy visszaállítja mindkét fél alapvetően sérült, emberi, teremtményi méltóságát: a saját hatalmának abszolutisztikusságától megfosztott fáraó e bemutatkozás után úgy értelmezheti helyzetét, hogy az isteni világ ugyan föladott neki egy önértelmezését megrendítő rejtvényt, de ugyanez a világ elküldte a segítőt is e szorongatottságban. A sokszorosan elárult és megalázott József pedig e kijelentésével mintegy felmutatja azt az identifikációját, amelytől semmilyen sorsfordulat nem foszthatja meg: atyái Istenéhez, e kifürkészhetetlen, titokzatos Úrhoz való elemi tartozását.

Az álomfejtés igazolja a fáraó rettegését: valóban a testében reprezentált nép legkonkrétabb értelemben vett léte múlik azon, hogy miképpen fog viszonyulni a hét bőséges és szűk esztendőhöz. Józsefnek adott jutalmai mintegy jelzik a fentiekben már említett arisztokratikus szemlélet megszüntetve megőrző korrekcióját: a Józsefnek adott új név (Szafanet Fánek = a világ szabadítója) és a feleség egyaránt egyiptomi mívolta mintegy a világ egészével azonosított Egyiptomba oldja Józsefet, megszüntetve ezáltal a barbárságát, de mindez nem fedi el azt a két tényt, hogy e megtiszteltetések azért olyan különlegesek, mert tagadhatatlanul egy Egyiptom bölcseit megszégyenítő és meghaladó idegen kapta őket, akinek hivatalnoki tevékenysége az Egyiptomon kívüli világ egészére is fog vonatkozni.

E lélegzetelállító megtiszteltetések mélyén magától értetődően ott rejlik az a lehetőség is, hogy ha József álomfejtése hamisnak bizonyulna, akkor bizony nincs szó arra a kínhalálra, amely rá várna. De ennek a feszültségnek még a megfogalmazására sem kerül sor a szövegben, hiszen az Úr és József személyes történetének belső logikája szerint – melynek alapján a dramaturgiai cél József és testvéreinek szembesülése – az álomfejtés csakis igaz lehet.

Jákob fiai az éhínség során többször is beteljesítik általuk idegenbe taszított, elveszített öccsük álmát, hiszen a szöveg tanúskodása szerint az egész történet ieje alatt háromszor is arcra borulnak előtte. A bűntudatban eltöltött évek és az éhhalál akut veszélye sajátos és szomorú rezignációban mutatja be őket: Jákobnak a két kisebb fia iránt valóban igazságtalan kivételezése (amely ugyan érthető sértetteségből fakad, hiszen a Leától született fiak puszta léte mintegy folyamatos emlékeztető arra a megalázó, Ráchel iránti szerelme feltétlenségét mintegy kigúnyoló csalásra, amelyet Lábán követett el ellene, e sértettség ráterhelése fiaira viszont már lelki éretlenségen kívül másnak nem igazán minősíthető) ellen immár nem hadakoznak, apjuk vonatkozásában magukat gyanús és terhes egyéneknek értelmezik. Mikor az elemi rosszindulatot feltételez róluk: „Hogy bajt szerezzetek vele nekem, azért mondtátok el neki, hogy van egy öcsétek”, nem is tiltakoznak, hanem magukat mintegy eleve halálra ítélt fogolynak értelmezve puszta és közös létükért könyörögnek: „Júda ekkor így szólt az apjához Izraelhez: Ha vissza nem hozom és vissza nem adom neked, bűnös legyek előtted minden időre!”

A megalázottság és kiszolgáltatottság e mélységében mintegy vezeklésképpen időznek, bármely csapás sújta őket, legyen az apjuk irántuk való ridegsége, illetve az inkognitóban rejtőzködő József kiszámíthatatlan viselkedése, mely őrjítő érthetetlenséggel, hol fölmagasztalja, hol pusztulással fenyegeti őket, mindezt kvázi-tetstvérgyilkosságuk következményének tekintik: „Méltán szenvedjük ezeket, mert vétkeztünk öcsénk ellen! Láttuk lelke szorongását, amikor rimánkodott nekünk, de nem hallgattuk meg, azért jött ránk ez a nyomorúság!” A sors hullámverését reprezentáló tekintélyszemélyek viselkedésében mintegy az transzcendenciának való elemi kiszolgáltatottságot élik meg, átadják magukat bűn és bűnhődés drámájának, amelyet nem is valamiféle megtorló hatalom jogi retorziójaként, hanem a természet, vagyis a teremtés rendje szerinti törvényszerűség alávetettjeiként élnek meg. Sok év elteltével, saját variációjukban át kell élniük azt a könyörületre hiába éhező kiszolgáltatottságot, amellyel ők sújtották hajdanában öccsüket. És noha – apjuk részrehajlásához hasonlóan – József hajdani, felháborítóan önhitt, infantilis nárcizmusában nekik is van megérthető okuk egykori gyűlöletükre, az abból fakadó tettük jogtalansága viszont tagadhatatlan. A verembe-vetés, és idegeneknek való eladás bűntettének, azaz egy másik emberi lény alapvető méltósága megtagadásának kínja megélésében akkor jutnak el a mélypontra, amikor az ivópohár megtalálásának abszurditása egyszerre fosztja meg őket minden reményüktől. És nem kérdezik meg, hogy miképpen lehet ott egy tárgy, ahol semmiféle természetes okból nem lehet, hiszen hajdanában az ő szívükben sem volt meg a nemhogy a testvéri létből, hanem a legáltalánosabb értelemben vett emberség közösségéből fakadó együttérzés minimális szikrája sem. Nem marad már semmi más számukra, mint a tökéletes, a személyiséget mintegy összetörő, teremtettségük anyagával, a földdel egyesítő (földre borulás), önmagukat a kifürkészhetetlen transzcendencia számára totálisan kiszolgáltató könyörgés.

Ismerjük a történet folytatását: a megigazulás, megbocsátás és áldásadás nagy poémáját. Mintha a történet arról beszélne, hogy az idő Ura a maga titokzatos belső ritmusa szerint mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy élete történetének egészével drámai felelősséggel számot vessen. És amennyiben az ember e lehetőséget úgy fogadja el, mint teremtettségéből, azaz időbeli létének sajátosságából adódó meghívottságot, úgy ömnagával vívott etikai harca személyes szabadsága méltóságának kinyilatkoztatásává válhat.

About the author

Hebraista. Egyetemi tanulmányok: hebraisztika, PPKE BTK (diploma, 2003), Rothberg International School, Hebrew University of Jerusalem (egyéves program, 2002–2003), visiting student (2003–2005) ELTE BTK, PhD-tanulmányok (2009–). Munka: Marom Budapest, Sirály (2006–2009), Pilpul.net szerk. (2006–2009, 2014–2016). Érdeklődés: rabbinikus irodalom, modern zsidó jog.

Facebook Comments