Az Egyiptommániás Freud Mózese

Az Egyiptommániás Freud Mózese

- in Hetven arc - hetiszakasz
1831
10892815_freyd2

Orbán Ottó: Hallod-e, te sötét árnyék

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép. / Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép, / Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok, /Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép –

kérdezhette volna Freud Mózestől, mikor 1938-ban negyedszerre fogott neki Der Mann Moses und die monotheistische Religion című könyvének megírásához. Az első változatot soha nem publikálta, később két tanulmányt szentelt a témának (melyekkel az 1939-ben a fenti címen kiadott könyv kezdődik). Az első két tanulmány a zsidó nép megszabadítójának és népének törvényt adó nagy emberének egyiptomi identitását tárgyalja. A folytatás a Mózes-történetet csak kiindulópontként használja ahhoz, hogy a bűn, az emlékezet és az elfojtás vallástörténeti szerepéről beszéljen.

A kérdés megválaszolásához Freudon kívül Madách Imre lesz segítségünkre, aki – bár nagy valószínűséggel nem folytatott kiterjedt vallástörténeti vagy hebraisztikai tanulmányokat – Mózes című drámájával tudtán kívül bekapcsolódott a Mózes-alak értelmezéstörténetébe. Madách Imre 1861-ben befejezett műve is egyiptomi identitású Mózest állít az olvasó elé, akiből születése titkának megismerése után a zsidó nép szabadítója válik.

A Mózes egyiptomi eredetéről szóló vitát a reneszánsz után a 17. században újjáéledő egyiptom-mánia ihlette, amely szívesen tekintett Egyiptomra mint a monoteizmus, és azon keresztül az egész európai kultúra bölcsőjére. A Mózes vita szempontjából döntő jelentőségű volt az Amarna-levéltár 19. századi felfedezése. A feliratok tanúsították, hogy létezett egyiptomi monoteista vallás, az Aton-vallás – és innen már csak egy lépés volt annak kimondása, hogy a 14. században élt Ehnaton vallásalapító gesztusa rokonítható a bibliai Mózes történetével. Freud volt az, aki felismerte a monoteista Aton-vallás jelentőségét a monoteizmus eredetéről folytatott vitában, és mivel a téma nem hagyta nyugodni, halála évében nekilátott pszichoanalitikus valláselméletének kidolgozásához.

Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép –

felelhetne Mózes Freudnak. Isteni dimenziókkal bíró valaki… Freud Mózese Ehnaton-követő egyiptomi, aki haláláig kitart a monoteizmus eszméje mellett. A zsidó nép mellé áll, hogy megmutassa nekik az egyetlen Isten felé vezető utat – amely egyetlen úton, de a sivatagon át vezet.

A legzavarbaejtőbb elem, hogy Freud rekonstrukciójában Mózest a saját választott népe öli meg, megelégelve Mózes agresszivitását és az eszmét egyaránt. Mózes olyan egyeduralmat teremtett, amelyet csak erőszakos eszközökkel lehetett felszámolni – Freud elméletében ennek a mozzanatnak van a legfontosabb szerepe a monoteizmus fennmaradása szempontjából. Ugyanis bár a mózesi monoteizmust Mózes halála után elfelejtették (mint az Aton-vallást Egyiptomban), az tovább élt a nép tudattalanjában, az oda száműzött szörnyű gyilkosság emlékével és a bűntudattal együtt. Freud szerint a monoteista hagyomány meggyökerezése évszázadokkal később a próféták korában nem más, mint az elfojtott emlékek felszínre törése: a Mózes megölése miatt érzett bűntudat kompenzálására tett lelki erőfeszítés eredménye.

Freud még ennél is tovább megy (illetve visszább az időben) – Mózes megölését a tudattalanba szorított ősbűn visszatérésének tartja, ami nem más, mint a féltékeny fiak általi ősapa-gyilkosság megismétlése. A vallási hagyomány tehát a bűn ismétlődésén alapszik. A gyilkosság elfojtott emléke táplálja a bűntudatot, amely megőrzi a vallásalapító nagy ember emlékét: a tudattalanból az agyonvert Mózes mint nagy ember, apa-Isten tér vissza az emberek emlékezetében. A képlet egyértelmű: Freud elméletében nem Mózes alkotta meg a zsidó népet, hanem a zsidó nép alkotta meg őt azzal, hogy megölte. A gyilkosság emlékét a tudattalanjába száműzte, így őrizte meg a próféták koráig, amikor a hagyomány már a zsidó nép megmentőjeként alkotta újjá Mózes alakját. Tehát a monoteizmus létrejöttében a legfontosabb szerepet az apa meggyilkolása miatt érzett bűntudat játssza – a vallásos hit és az etikai gondolkodás kialakulása és fennmaradása a tudattalanba szorított trauma állandó működésének köszönhető.

Mózes mint sötét árnyék, amely rémálomként tér vissza az emlékezetben, amelyet tehát csak a pszichopatológia nyelvén írhatunk le – no de mi köze mindennek a Mózes történetiségéről, etnikai, kulturális eredetéről szóló vitának?

Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok, / Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok –

a világmindenség megteremtője. Mózes adta a zsidóságnak az önérzetet, mert elhitette a néppel, hogy aki az ő Istenében hisz, maga is részesül Isten nagyságából – a biztonságot és a kiválasztottság érzését kapja az elköteleződésért cserébe. Mózes nem csak a megteremtője ennek a biztonságot jelentő figurának – mondja Freud, de egyben megszemélyesítője is, aki saját jellemvonásait (kérlelhetetlenségét, hirtelen haragját) vitte át Istenére. Freud Mózese tehát önérzetes ember, aki korlátlan hatalmát saját kiválasztottság-tudata erejéből teremti meg (ezen a ponton válik fontossá egyiptomi eredete), saját alakjában a próféták Istenének képét is megteremtve.

Ha mozgásban akarjuk látni Freud Mózesét, legjobb, ha Madách Imre drámájához fordulunk, amely a főszereplő sorsának tragikus fordulatain keresztül mutatja be az egyiptomi szolgaságban sínylődő, majd a pusztában vándorló, végül új hazájába megérkező izraeliták történetét. Madách a drámai felismerés utáni jelenetekben már szigorúan a bibliai elbeszélést követi, bár a történet látványos elemeit: a fáraóval való konfrontálódást, a tíz csapást és a Vörös-tengeri átkelést látványosan kihagyja.

A dráma első felvonásának Mózese vérmes egyiptomi, a fáraó kegyence. A fáraónak mondja: „Ne tűkkel szurkáld – karddal vágd agyon” – mármint a zsidókat (Madách következetesen így nevezi az izraelitákat), sőt még előbb számon kéri a fáraón, hogy visszavonta az izraelita fiú újszülöttek meggyilkolásának parancsát, így közvetve felelős a zsidók elszaporodásáért (akiket Mózes „féregnek” és „pártos, büszke fajnak” tart). Miután anyjától megtudja, hogy ő maga is zsidó, saját nagyságának erejét népe szolgálatába állítja.

Madách drámájának politikai tartalma egyértelmű: mintha Mózes a dráma végére felsorakozna a reformkor nagyjai mögé; halála előtti számvetése a magyar nép szabadságáért küzdő, ám még eszméjének megvalósulása előtt szükségszerűen elbukó Széchenyi panasza lehetne: „Én szültem egy egész kort, és ezen kor / Tán szégyenelné, ember hogy szülé. / Én inditám el, mit, hahogy bevégzek, / Félisten lennék”. Mózes mint a népe és Istene közötti nem-emberi pozíciót elfoglaló alak már ismerős Freud elméletéből. Arról nem is beszélve, hogy a drámában a „félisten” Mózest hálás népe kétszer majdnem agyon is üti.

Madách íróként, a Mózes-figura megalkotása közben ráérzett ugyanarra, amit jó nyolcvan évvel később Freud dolgozott ki koherens elméletté, ti. az elbukó nagy ember tragikumára, aki még bukásában is az az ember, aki a legtöbbet tette a zsidó vallásért és közvetve az európai kultúráért.

Felhasznált irodalom: „Mózes, az ember és az egyistenhit”, Freud, Sigmund, Mózes – Michelangelo Mózese. Két tanulmány, ford. F. Ozorai Gizella és Kertész Imre, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1987. Freud művének értelmezéséhez: Assmann, Jan, Mózes, az egyiptomi. Egy emléknyom megfejtése (Budapest: Osiris Kiadó, 2003) 209-236.

 

Facebook Comments