Ábrahám „lelkeket készít”

Ábrahám „lelkeket készít”

- in Hetven arc - hetiszakasz
1114
golem

Lekh lekhá

A zsinagógai újév kezdetétől számított harmadik hetiszakaszban találkozunk a világtörténelem – és a bibliai szöveg – első zsidójával, Ábrahámmal. Ábrahám arról értesül a szövegrész elején, hogy meg kell szakítania minden folytonosságot addigi életével, amiről a bibliai szöveg túl sok információt nem árul el, bár családfáját az előző hetiszakasz ismerteti. Elsőül arra szólítja fel őt Isten, hogy hagyja el a földet, ahol született, atyja házát, és menjen el egy olyan a földre, amelyet majd mutat neki. Vagyis Ábrahámnak mindent, ami stabil, fel kell adnia egy bizonytalan célért, valami olyanért, amelyről egyelőre nem tud semmit. Rási kommentárja szerint azért nem árul el semmi közelebbit az Örökkévaló szolgájának az úticélról, hogy „értékessé tegye azt, bármi legyen is. Ábrahámnak ugyanis minden újabb információra rá kell bólintania, minden újabb, pontosabb parancsnak engedelmeskednie kell és az Örökkévaló minden jámbor gesztust újra és újra megjutalmazhat.” (Rási, 1Móz. 12. 1-hez)

Ábrahám azonban mégsem kíván mindentől elszakadni, noha az isteni parancs világosan erre hívja fel. „Ábrám elment, ahogyan azt az Úr mondta neki, és Lót is vele ment” (1Móz. 12, 4). Azonban nagyon pontosan emlékezhetünk, hogy Lótról egy szót sem szólt az Úr. Akár fel is merülhet bennünk a gyanú, hogy Ábrahám nem teljesen a parancs szellemének megfelelően járt el, „elindulása”, szakítása nem azzal a radikalitással történt, ahogyan az őt szólító parancs elvárta volna. És joggal gyanítjuk, hogy így van. A történet (és közös útjuk) egy későbbi pontján Ábrahám és Lót útjai el kell váljanak egymástól. „De Lótnak is, aki Ábrahámmal ment, voltak juhai, marhái és sátrai, és az a föld nem bírta eltartani őket, hogy együtt lakjanak. Mivel sok jószáguk volt, nem lakhattak együtt. Össze is vesztek Ábrám jószágának pásztorai Lót pásztoraival”(1Móz. 13, 5-6). Rási kommentárja teljes egészében Lótot teszi felelőssé a kialakult feszültségért. Először arra ad magyarázatot, miért említi újra meg a szöveg, amit már ezelőtt is tudatott, hogy Lót továbbra is követi Ábrahámot. Fölöslegesen – ebből indulnak ki a kommentátorok – semmit nem mond a tökéletes Tóra. A kommentárok kiinduló pontja az a hermeneutikai elv, hogy ha valamit látszólag feleslegesen mond a Tóra, az sem felesleges, hanem többlet információt tartalmaz.

Rási szerint az írás ok-okozati kapcsolatot tételez fel aközött, hogy Lót elkíséri Ábrahámot és aközött, hogy neki is „voltak juhai, marhái és sátrai”. Ha otthon marad, Ábrahám segítsége, gondoskodása nélkül nem tett volna szert jószágokra, Ábrahám nélkül semmire sem ment volna. (Rási 1Móz 13. 5-6-hoz) Ezek után aztán igazán nem szép dolog civakodni. Rási tételesen ki is mondja, hogy kik a viszály okai: „Mert Lót pásztorai gonoszak voltak és mások földjein legeltették a marháikat”. (Rási, 1Móz. 13. 7-hez) Mikor – bár békében – elválnak, Lót Szodoma és Gomora szomszédságába költözik. „A sodomai férfiak pedig igen vétkesek és romlottak voltak abban az időben”(1Móz. 13, 13).- mondja az Írás. Itt vajon miért kell ezt külön megemlíteni? Természetesen azért, mert ez újra csak Lót jellemére vet árnyékot. „Ilyenek voltak a szodomabeliek, és ez Lótot mégsem tartotta vissza attól, hogy közöttük éljen”. (Rási, 1Móz. 13. 3-hoz) Végül aztán a kommentátor ki is jön a farbával: „Az Úr ezt mondta Ábrahámnak azután, hogy Lót elvált tőle” (1Móz. 13, 14). Rási nyersen úgy kommentálja mindazt, hogy az Úr addig nem szólt Ábrahámhoz, amíg a gonosz Lót vele volt. (Rási, 1Móz. 13. 14-hez) Rási a hetiszakasz nevének (Lekh Lekhá) olyan olvasatára támaszkodik, amit úgy lehetne fordítani: „menj magadban”. (Bibilai héberben gyakori fordulat, hogy erős felszólítás esetén az igéhez nyomatékosításként hozzárendelnek egy névmást, fordításokban ezt nem is igen lehet visszaadni.) Isten szerinte megtiltotta, hogy Ábrahám magával vigye Lótot. Ebből is láthatjuk, hogy mennyire nehéz és hosszú, mennyi áldozattal jár az út a politeizmustól a monoteizmusig, az egyetlen Istennek való feltétlen hűségig. Ennek a feltétlenségnek az igényét viszi el az elgondolható legvégső határig, sőt még annál is tovább, az elgondolhatatlanba az „ákédá” (Jichák (Izsák) megkötözésének) története 1Móz 22-ben, (ugyanezt a hetiszakaszunknak nevet adó kifejezést használja ott is az Örökkévaló, lekh lekhá, menj el a Mórija földjére és szintén nem jelöli meg pontosan az úticélt).

Még ebben a hetiszakaszban új nevet kap Ábrahám és teljesíti az első micvét, vallási parancsolatot: ő, első gyermeke, Izmáel és házanépe körülmetélkedik. (1Móz. 17, 23-27). Ezzel zárul az e heti olvasmány. De az is megtanulható ugyanebből a hetiszakaszból, hogy amilyen nehéz és áldozatos eljutni az ábrahámi jámborság útjára, olyan könnyű visszazuhanni az önistenítés gőgjébe. Ábrahám ugyanis nemcsak feleségét, Sárát és Lótot vitte magával, hanem, ahogy a 12.-fejezet 5.-ik verse mondja: „a lelkeket, amiket Háránban csináltak”. Rási jámbor kommentárja szerint a szöveg egyszerű megfejtése az lehetne, hogy azokról a szolgákról van szó, akiket vásároltak maguknak. A szövegben szereplő „csinálni” ige, mint az Rási példáiból kitűnik – máskor is szerepel a Tórában „vásárolni” értelemben.

A Rási által felkínált másik lehetőség pedig az, ha úgy véljük, Ábrahám és Sára a Sekhina, Isten földi jelenlétének szárnyai alá terelték, azaz betérítették a szóban forgó lelkeket, ami olyan, mintha megcsinálták volna őket. (Rási, 1Móz. 12. 5-höz) Hogy ez nem túlzás, azaz zsidóvá válni mekkora átalakulást igényel, azt éppen Ábrahám fent elemzett példája mutatja.

A szintagmát azonban lehetséges máshogy is olvasni. „Lelkeket csinálni”, mivel – mint arról a hetiszakasz bőven tudósít – Ábrahámnak és Sárának ekkor még nincs gyermeke, csak mesterséges módon lehetnek képesek. Úgyhogy joggal juthat eszünkbe a zsidó hagyomány egyik legnagyobb irodalmi sikerrel büszkélkedhető figurája, a Gólem. És valóban, Gershom Scholem szerint voltak olyan értelmezők – a 12. századi, német haszidizmus néven ismert misztikus irányzat képviselői, akik ezt a szöveghelyet úgy értelmezték, hogy Ábrahám gólemet készített a Széfer Jecíra, a zsidó hagyomány egyik rejtélyes szövege (szószerint a Teremtés Könyve) segítségével. A világ teremtése valamiképpen a héber ABC-n alapul a könyv szerint, ilyen módon korlátozott értelemben az ember számára is rendelkezésére áll a lehetőség, hogy Isten után csinálja a dolgot. Legalábbis a német hászidizmus megkísérelte – Scholem szerint – így, praktikus értelemben olvasni a könyvet. Az, persze, hogy az így előállított Gólemet háztartási és biztonsági segéderőként vegye igénybe, a német haszidizmustól idegen gondolat, a későbbi népi legendákban terjedt csak el.

Az ezoterikusok számára ezek a gyakorlati lehetőségek teljesen érdektelenek voltak, ők saját erőik megtapasztalásaként, egyfajta beavatásként kíséreltek meg embert (emberfélét) előállítani, míg a kései legendák szerzői – ez érthető, volt elég bajuk – tudták volna mire használni, ha már megvan. Ahogy Scholem írja egy másik, magyarul is olvasható gólemes cikkben: „ A Gólem-alak a hagyományban múltja során mindig két merőben különböző síkon jelent meg. Az egyik az eksztatikus élményé volt, ahol az agyagfigura – ha az emberi szellem valamennyi kisugárzása, azaz az alefbét valamennyi lehetséges kombinációja átárad belé – élővé lesz az eksztázis egy futó pillanatára, de rajta kívül soha. A másik a legenda síkja; ez a kabbalisták – szellemi síkra vonatkozó – spekulációiról keringő mendemondákat közérthető elbeszélésekbe ültette át; ilyen a nagy Rabbi Lőwről szóló…” (Gershom Scholem, A prágai és a rehovoti Gólem ).

Mindez azonban – sajnos – korántsem azt jelenti, hogy a népszerű Gólem-történetekből jól ismert veszélyeket elkerülhetjük, ha nem akarjuk befogni a Gólemet. Megtapasztalt teremtőerőnk bizonyítéka könnyen válhat kontrollálhatatlanná és csak a legnagyobb erőfeszítések árán sikerülhet a szellemet visszagyömöszölni a palackba. A Gólem kapcsán Scholem elmesél még egy történetet, amely nem Ábrahámról, hanem Jeremiás prófétáról és gyermekéről állítja, hogy a Széfer Jecíra segítségével Gólemet hoztak létre. Teremtményüknek homlokára az volt írva, hogy „Adonáj Elohim emet”, (Az Örökkévaló Isten igaz) a Gólem azonban letörölte az „emet”, igaz szó kezdőbetűjét, az alefet és a felirat így szörnyű értelmet nyert: „Adonáj Elohim met.” Isten halott. A döbbent kérdésre, hogy mit tett, a Gólem egy példázatot tálal fel alkotóinak, aminek tanúsága, persze, az, hogy Istenre a továbbiakban semmi szükség. „Ekképpen teremtett benneteket Isten saját képére és hasonlatosságára, és most, hogy Ti embert alkottatok, akár Ő, az emberek azt mondhatják majd: Nincs a világon Isten kettőtökön kívül”. A Gólem történetéből könnyen formálható az emberi teremtőerő elszabadulásáról, a természet lerombolásáról, az ember megistenüléséről szóló példázat. Scholem maga is ilyesmit tesz, magyarul megjelent szövege köszöntőbeszéd, egy rehovoti számítógép alkotóját köszönti a szerző. És ha eszünkbe jutna, milyen riasztó messziségbe távolodtunk végül hetiszakaszunk főhőse, Ábráhám jámborságától, akkor megnyugtatásul ajánlatos lesz Scholem végszavával elköszönni.

„Így hát én feladom, és azt mondom a Gólemnek és alkotójának: működjetek békében és ne pusztítsátok el a világot. Salom.”

Facebook Comments