Kiküldött tudósítónk ismét Dunaújvárosból jelentkezik, ahol már megint fontos dolgok történnek. (A legutóbbi tudósítást lásd itt.) A Budapesttől mindössze hatvan kilométerre levő város Kortárs Művészeti Intézete az egyre mostohább körülmények ellenére is színvonalas kiállításokkal foglalta le a maga helyét a magyar kortárs művészeti galériák között, és a nemrégiben megnyílt tárlat a bizonyítéka annak, hogy a küldetésüket nagyon is komolyan gondolják. Pedig nem félnek olyan dolgokhoz hozzányúlni, amelyek nemcsak, hogy nem élvezik a regnáló kultúrpolitika támogatását, hanem akár a központilag támogatott közízléssel is szembemenve adnak teret a progresszív kortárs művészetnek, bátran felvetve aktuális problémákat.
Márpedig mi lehetne aktuálisabb téma manapság, mint a foci? Nincs olyan magyar állampolgár, aki különösen ezekben a hetekben ne lenne kénytelen legalább szemernyit foglalkozni a fudballal, de olyan is kevés, aki az elmúlt években ne lett volna kénytelen állást foglalni a Magyar Népstadion zűrös ügyeiben. Hiszen talán soha még nem volt ekkora befolyással az egyszeri magyar állampolgár életére a foci, mint ezekben az években, aligha csoda hát, hogy a kortárs művészeknek is beindult rá a fantáziája.
Ahogyan a kiállítás kurátora, Zsinka Gabriella írja (a teljes szöveg itt): “A kortárs kultúra és a sport létlehetőségeinek biztosítása alapvetően apolitikus törekvés, csakúgy, mint a megosztottság feloldásának, a párbeszéd megteremtésének igénye: vágy a fair play iránt, hogy nyugodtan játszhassunk, szurkolhassunk, dolgozhassunk. A kiállítás ezért egyszerre foglalkozik a játék univerzális vonásaival és dolgoz fel konkrét, közéleti-politikai vonatkozású témákat, így egymás mellett közvetítheti a rajongás és a kritika, a humor és a keserűség tónusait, talán képet adva ezáltal a társadalom játékhoz fűződő heterogén viszonyáról is.”
A tárlatot Darvasi László nyitotta meg (a teljes szöveg itt), az ő beszédéből is érdemes idézni pár sort: “Ez a kiállítás bizonyság arra, hogy nem csak a nemzeti kultúra elszánt pártosai, de a szárnyait bontogató újabb művészeti élet, tehát a fiatal magyar képzőművészet is a létezés lényegeként tartja számon a labdarúgást. Nagyon helyesen. Hiszen megértette az felcsúti törpeházak mellé emelt sámán barokk stadion elszánt absztrakciójának hevületét, ezt a mélyen abszurd és groteszk világmagyarázatot, a semmivel való – egy üres stadion kongása, visszhangja, méla echózása – meghitt küzdelmet, a létezés céljának és értelmének olyan perspektíváját, amelyre sehol Európában nem lelhetünk. Pont. E megértés következtében ezen a kiállításon is megtapasztalhatjuk a magyar képzőművészet elkötelezettségét a labda, a labdarúgás, a pálya, és nem utolsó sorban a kapufa irányába, amennyiben ilyen sokoldalú stilisztikai és formatechnikai bravúrral szembesülhetünk.”
Kiállító művészek: Baranyai Levente, Borsos Lőrinc, Braun András, Igor és Ivan Buharov, Csáki László, El-Hassan Róza, Eperjesi Ágnes, Erdei Krisztina, Esterházy Marcell, Felsmann István, Ferenczi Róbert, Gerber Pál, Gerhes Gábor, Heckel Péter, Horváth Tibor, Karácsonyi László, Kelemen Dénes Lehel, Keserue Zsolt, Komoróczky Tamás, Nagy Kriszta x-T, Nemere Réka, Pintér Gábor, Révész János, Szalay Péter, Szirmai Norbert, Szőke Gábor Miklós, Szöllősi Géza, Szűcs Attila, Tibor Zsolt, Tollas Erik, Vándor Csaba, Várnai Gyula.
A fotókat készítette: Várnai Gyula.